Képtár
Szekszárdi borvidék
Publikált: 15/09/2012 közzétette: wineroutes.hu
SZEKSZÁRDI BORVIDÉK
Területe: 2 255 ha
Klíma:
Éghajlata dunántúlias (napfényes és meleg), a tavaszi és az őszi fagyok ritkán tesznek kárt az ültetvényekben, nyarai melegek, helyenként száraz években az aszály károsít. A tél enyhe, tavaszi és őszi fagyok ritkán jelentkeznek. Nyarai gyakran aszályosak. A heves zivatarok súlyos eróziós károkat okoznak.
Történelem:
Valószínűleg a Vitis sylvestris természetes előfordulásáról már az ősember is fogyasztott termést. A kelták szőlőtermesztése csak valószínűsíthető, de a rómaiaké bizonyítható. Akkoriban a Szekszárd város helyén lévő római települést Alisca-ának hívták. Találtak egy márvány szarkofágot, amin mitológiai jelenetek és egy szőlőtő is látható. Feltételezik, hogy a szőlőtelepítő Probus császár vörösborszőlő-fajtákat is termesztett itt.
A római kor után sok évszázadig nincsenek biztos adatok a helyi szőlőtermesztésről. Az első biztosnak mondható adat az esztergomi káptalan által kiadott I. Béla alapító oklevelét tartalmazó átirat, amely felsorolja az 1061-es adományokat. Valószínű, hogy ekkoriban már csak fehérbort készítettek. Az egyházi birtokokon magas szintű szőlőtermesztés folyt. Erről tanúskodik a szekszárdi apátság 1267-ik évi oklevele is.
A törökök elől menekülő rácok hozták erre a borvidékre is a kadarka fajtát és a délszláv vörösborkultúrát. 1541-ben a törökök szandzsákszékhellyé tették a várost de a bortermelés tovább folyt, egyes szőlőterületeknek mohamedán tulajdonosa volt.
A XVIII. század elején Mérey Mihály és az őt követő apátok azt a kedvezményt adták a szőlőtermesztőknek, hogy csak tizeddel (kilenceddel nem !) tartoznak. Ezek a lehetőségek a német telepeseket is vonzották, akik több hullámban érkeztek a borvidékre. A helyi szőlőtermesztési, borkészítési ismeretek az új telepesekével kiegészülve emelték a borvidék szőlőkultúrájának színvonalát.
A század közepén már általános a héjonerjesztés, és a bort pincében tárolják. Ez a kereskedelem miatt különösen fontos. A bor ekkor már fontos megélhetési forrás.
1828-ban még 37 fehér és 29 "fekete" szőlőfajtát termesztettek, köztük 6 féle kadarkát (még fehéret is). Húsz év múlva már csak néhány uralkodó szőlőfajtát említenek. A trágyázást már ismerik de annak helyes módját még nem ismerik, egyre több szőlőt karóznak.
A napóleoni háborúk hatására a bor keresett cikké válik. 1815 után keresetcsökkenés áll be, de a jó vörös bornak mindig maradt piaca. A francia borok ekkortól kezdik kiszorítani a hiányos kezeltségű magyar borokat a piacról. Magda Pál még "aszú szőlő bort" is említ, mint különlegességet.
A szekszárdi bor főleg a német nyelvterületen híresült el. A filoxéravész itt is erős visszaesést okozott, szinte kopárrá váltak a régen zöldellő szőlőhegyek. A Benedek szurdokban a XX. század elején szegények laktak barlangban is.
Talaj:
Az ültetvények a dombvidék eróziós völgyekkel, vízmosásokkal tagolt déli és keleti lejtőin találhatóak. A területet vastag lösztakaró borítja. Jellemzőek a Ramann-féle barna erdőtalajok különböző mértékben erodált változatai, de gyakoriak a löszkopárok is.
Jellemző szőlő:
A völgykatlanok mikroklímája kiválóan alkalmas a vörösborszőlő-fajták termesztésére. A szekszárdi-borvidéken a kékszőlő-fajták aránya 70%, a legnagyobb területen a kékfrankos, a merlot, a kadarka és a kékoportó terjedt el. Fontosabb fehérszőlő-fajtái:
olaszrizling, chardonnay, rizlingszilváni, zöld veltelini. A borvidékre a lágy vagy harmonikus, fajtajelleges fehérborok, továbbá a sötét színű, testes, bársonyos, fűszeres zamatú minőségi és különleges minőségű vörösborok jellemzők. Eger mellett Szekszárd használhatja a "Bikavér" nevet.
