Képtár
Soproni borvidék
Publikált: 15/09/2012 közzétette: wineroutes.hu
SOPRONI BORVIDÉK
Területe: 1 882 ha
Klíma:
Speciális, egyetlen borvidéken nem találjuk a hármas földrajzi tagolódást, szubalpin a borvidék kb. 20%-a, kiváló fehérborok készíthetők, a kontinentális (és átmeneti) és a
legértékesebb a Fertő parton uralkodó, helyenként szubmediterrán hatás, az aszú jellegű borok és a nagy vörösborok hazája.
Történelem:
A Fertő tó vidéke már a neolit kor emberének is kedvelt élőhelye volt. Valószínűleg illír és trák népek laktak itt. I.e. 300 évvel alapíthatták a kelták Scarbant várost, amit a rómaiak Scarabantiának hívtak, mi pedig Sopronként ismerünk. Fontos kereskedőváros volt. Rajta keresztül vezetett a rómaiak híres borostyán útja.
A rómaiak utáni fél évezred alatt sok nép váltotta egymást, és ezt a szőlőkultúra is megsínylette.
Honfoglalás után az első birtokosai Vérbulcsú és Lél törzse voltak. Károly Róbert 1338-ban udvari parancsban értesítette Pozsony, Sopron és Vasmegyét, hogy már előbbi királyi parancsok értelmében Sopron Német-, Cseh- és Lengyelországba szállítandó boraira törvénytelen
vámot kivetni nem szabad és aki azt mégis megtenné, a legszigorúbban büntetendő.
Mátyás király 1446-ban aranybullában Sopront saját s idegenek áruinak kereskedelmi központjává teszi.
1723-ban Bél Mátyás "dicshimnuszt" írt a soproni borról. Fertő tó vízállása alapján is próbálták megjósolni az adott évjáratot:
"Ha a Fertő telik és így megmarad, a bor állítólag jobb és bőségesebb, ha apad,
a termelők lemondanak minden reménységről."
A kimérési jogot a termelők némi korlátozással szabadon gyakorolták: máshonnan bort hozni nem volt szabad.
Trianon előtt Ruszt-Sopron-Pozsonyi borvidékként volt ismert ez a vidék. Ruszton még aszút is készítettek főleg Furmintból a kiemelkedő évjáratokban. A soproni polgárság vagyonát a XVIII. században a szőlő képezte. A XIX. században a többi magyar borvidékhez hasonlóan a mennyiségi termelés került előtérbe, amit a filoxéra pusztítása torpantott meg. A század elején napóleoni csapatok foglalták el Sopront. Innen ered a monda szerint Kékfrankos fajta neve is a franciák kék színű pénze után. A század első harmadáig a fehérborkészítés volt a jellemző, majd vörösborszőlő-fajták meghonosodásával a vörösborkészítés vált uralkodóvá.
A szőlőtermesztőket itt ponzichternek hívták.
A borvidékre jellemző volt a fejművelésmód soproni szálvesszős metszéssel. Fő jellegzetessége, a szálvesszős metszés, amit a vendégkaróhoz kötnek és a végét a földbe dugják, mint egy fejbujtást. A borkimérés kizárólag saját termésű bort mérhetett a termelő házában. Cégére fa- vagy kovácsolt vasrúdon elhelyezett csokor. A csokor legtöbbször vörösfenyőből készül és hengeres alakú. A csokor aljára vörös vagy fehér filzszallagot kötnek, aszerint, hogy vörös vagy fehér bort mérnek. A szalagokba apró, kerek lyukakat vágnak. Ha mellettük szalmakereszt lóg, óbor kimérését jelzi. Az ajtót, amely a kimérési helységbe vezet, zöld gallyakkal jelölik meg. Ha mustot is mérnek, akkor a rúdra még leveles szőlőhajtásból font koszorút is akasztanak.
Talaj:
A borvidék területén kristályos palák, üledékes kőzetek, kisebb részben vulkánikus eredetű kőzetek találhatóak. A legmélyebben húzódó réteg a gneisz, amelyre fokozatosan és üledékesen fiatal kőzetek rakódtak. A talajok helyenként sok meszet tartalmaznak. A változatos alapkőzeteken agyagbemosódásos barna erdőtalajok, podzolos barna erdőtalajok és barnaföldek alakultak ki.
Jellemző szőlő:
A terület kétharmadán vörösborszőlő terem. Az uralkodó fajta a kékfrankos. Terméséből vörösbor vagy rosé készül. A fehérborszőlő-fajták közül a zöld veltelini a legnagyobb jelentőségű.
A hűvös klíma miatt a vörösborok viszonylag alacsony alkoholtartalmúak, savban, tanninban gazdagok. A kékfrankos kellemes fanyarságát a sav és a tannin kedvező aránya adja. A borvidék fehérborai zamatban, illatban gazdagok, kissé vékonyak, élénk savtartalmúak.
